Francis W. Scott: Hóhér

Helyre kis könyv, érdekes borító, már-már horrort sejtető cím – az embert azonnal kíváncsivá teszi.

Francis W.Scott kisregényébe lapozva nyomban belezuhanunk a történetbe. Az első mondat magával húz, és máris vezet tovább egészen a történet végéig. Ezt a könyvet nem lehet letenni, egy lélegzetre olvastatja magát az utolsó betűig.

A főhős, maga a Hóhér: Howard W Young, egy negyvenes férfi. Az ő élete rajzolódik ki előttünk a maga korlátaival, keserveivel és csupaszságával. Szerény egyénisége és tehetségtelensége ellenére mindig igyekszik a tőle telhető legjobban teljesíteni a rábízott feladatot, legyen szó bármiről. Egykedvűen, szürkén éli napjait, és nem igazán kelti fel az érdeklődését semmi. Sem a környezete, sem a halálra ítélt rabok, de még az sem zökkenti ki fásultságából, hogy a felesége megcsalja és elhagyja. Igaz, mindenről megvan a véleménye, de sosem ad hangot nézetének, és csak valahol nagyon mélyen érzi, hogy nincs rendben semmi.

Hóhérunk dolgozott már ételkóstolóként, szállítási cégnél, majd vállalt takarítást, minek következményeként egy bokszteremben kötött ki, ahol a véletlen egy edző kezébe sodorta. Egy bokszmérkőzéssel is próbálkozott, teljesen sikertelenül: útja a meccsről egyenest a kórházba vezetett, ahol megismerkedett későbbi feleségével, így nemsokára házasember vált belőle. A házasságát egykedvűen élte, minden szenvedély nélkül. A kórház után a börtönben takarított, majd miután az öreg hóhér meghalt, őt állították annak posztjára, amit ő természetesen készséggel, ám egész közömbösen vállalt el. A lehető legtermészetesebben végezte munkáját, hiszen csak annyi volt a dolga, hogy meghúzza a kart...

Egy nap azonban egy halálra ítélt nőt hoztak a börtönbe, aki különös, addig nem ismert érzéseket, gondolatokat ébresztett a főhősben. S itt kezdődik Howard W.Young igazi élete.

A kisregény lapjaiból egy ember története tárul elénk, aki nem igazán látja értelmét semminek, de ezen még csak el sem gondolkodik. A lelke mélyén ugyan pislákol egy kis értelem, talán fel is fogja a dolgok lényegét. Kimondani viszont nem akarja, meg sem fogalmazza magának igazán, mert azzal egy csapásra véget érne a szürke dagonya, amelyben egyhangú életét tengeti. Hiszen ha kimondaná, azzal felelősséget kellene vállalnia a tetteiért...

A fiatal szerző kisregénye bámulatos lélekismeretről tanúsít. Bravúros fantáziáját, érett „emberszemléletét” és életismeretét bizonyítja, ahogy a főhős bőrébe bújva elénk tárja egy, sem a helyét, sem önmagát nem találó, az évek súlya alatt lassan rokkanó ember lélekpusztulását. Az író ugyan felcsillantja a reményt, a végzet azonban elkerülhetetlen.

Póda Erzsébet

netBarátnő

2008. november 11.