Szalay Sándor a Naplementéről

A Királynők istállója c. novelláskötet írójának kritikája

Az első dolog, amit tudni kell, hogy Bíró Szabolcs jót akar. Ez teljesen világossá kell válljon annak a számára, aki elolvassa a Naplemente című kötetében szereplő sztorit és a hosszabb interjút magával a szerzővel.

Érződik rajta a szerénység és az alázat az írás iránt. Ez pölö egy bizonyos Stephen King szerint az egyik legfontosabb része a dolognak. Jól kezeli a magyar nyelvet, csak itt-ott csúszik be egy-két (szerintem) eltúlzott szóvirág. Ám néha olyan szófordulatokkal lep meg, amelyekről sose hallottam - pl. olyasmi: ez ismét alaposan megkeverte a levest. HA!

Frank Wilson, nyugdíjazott magándetektív és komornyikja André Chile egy elhagyott partszakaszán kutatnak egy gyilkos után. Vajon kinek állhatott érdekében, hogy a helyszínen ásatásokat végző kezdő archeológusok közül megölje az egyetlen lányt?

A történet maga 142 oldal, nem értek hozzá annyira, de talán másfélszeres sorközökkel, szóval egy egyszerű délelőtti szórakozást kínáló krimi. Gyorsan átrágja rajta magát az olvasó. Egyszerű "ki a gyilkos?" történet. Ezen felül találhatók a fent említett interjú és egy cikk a Kaliber magazinból, egy bizonyos Colt Pythonra keresztelt halálosztóról.

Sajnos pont a rövidsége és a nyomozás pörgetése miatt nem érzem elég mélynek a szereplőket, de hát ez az én bajom, nekem mániám a karakter. Itt az a problémám, hogy senkivel nem tudok együtt érezni, és senkit nem utálok, vagy ítélek el.Ha ennyit megengedsz, Szabolcs, jó lett volna, ha mégiscsak belebonyolódsz abba a bizonyos sztoriba, amelynek során Wilson megmentette lord Osveltet, az unokahúgát, a családi vagyont és a saját bőrét is. Sokat dobott volna a karakteren. Látnám, hogy tényleg tökös gyerek. Talán írd meg egy külön kötetben. Csak azt az egy kalandot. Nagyon keményen. Azt szívesen elolvasnám.

Viszont Jack kapitány bemutatkozásán jót nevettem. Na, az ilyen nagypofájú alakoknak mindig lesz helyük bármilyen történetben. Mert igaziak. Az ilyenek ott rohangálnak az utcán. Talán még a naplementéket is szeretik.

Egyébként a többi szereplő is jól fel volt "cimkézve" (a szőke, a nagydarab, a fogpiszkálós, az inszomniás, az öreg morcos), ez hasznos eszköz, de csupán ezek a cimkék választották el őket egymástól. A két "szerelmesről" meg szinte semmit sem tudunk, pedig nem elhanyagolható részei a történetnek.

A másik mániám a stílus. Kicsit féltem, hogy krimi meg orrát fennhordó inas meg régészek, de kellemesen csalódtam. Nem volt túl sok cicoma, sem mesterkéltség, csak laza, könnyed titok keresés, bűntényfeltárás.

Egy figyelmetlenség eléggé pofánvágott azért. Amikor Jack kapitány megérdezi Wilsont, mióta foglalkozik nyomozással, azt válaszolja tizenkilenc. Jack még vissza is kérdez. Aztán egy oldallal később, valamiért huszonkettő lesz a tizenkilencből. Ezekre nagyon oda kell figyelni. Vagy csak én értelmeztem félre valamit, az mindig benne van a pakliban.

Nagy pirospont, hogy a szerző minimumon tartotta a moralizálást. Valahol azt olvastam, az olvasó nem akarja egy "szórakoztató műfajú könyvtől", hogy tanítsák. Azt akarja, hogy meglepjék, meggyőzzék, elmeséljenek egy történetet. Aztán a végén elégedetten akarja letenni a könyvet.

Én elégedetten tettem le. Kicsit megrémültem a leleplező beszédtől. Ennyi volt? - kérdeztem magamban. Aztán minden helyrejött. Csak egy kevés vér kellett hozzá.

Végül a külcsín. Na, igen. A könyv gyönyörű szép. A mellékelt kép közelébe sem ér annak amikor a kezedbe fogod. Igen, egy könyvnek így kell kinézni. Ilyen kell legyen egy könyv, amit a szerzője komolyan gondolt. Amivel rengeteget dolgozott, és amit nagyon akart.

Szabolcs 19 éves. Fiatal, a lehető legjobb hozzáállással. A kötet végén több előkészületben lévő művének rövid ajánlóit is elolvashatjuk. Némelyik igen ígéretesnek tűnik. A Sivatag szemét biztosan elolvasom. Karaktermélység ide vagy oda, megkedveltem a nyomozópárost. Talán épp a könnyű szórakozás miatt.

ui.: Azért az elég szokatlan manapság, hogy valaki klasszikus krimivel próbálkozik, nem? Ami még tetszik is nekem?! HA!

***

Végiggyalogoltam a magányos mólón, melynek végén a rozsdás konzervdoboz ringatózott az apró hullámokon. Éppen azon gondolkodtam, hogy miképp kéne a tulajdonos tudtára adnom jövetelemet, amikor egy valódi kalóz sétált ki a fedélzetre. Lábán egyszerű vietnami papucs és khekiszínű, piszkos térdnadrág, melyet vastag, barna bőröv fogott össze. Inas felsőtestén sötétzöld ujjatlan póló feszült, ujjnyi lyukakkal díszítve. Tíz ujján volt vagy tizenkét ezüstgyűrű, csuklóin fából faragott ékszerek. Nyakában megszámlálhatatlan bizsu lógott: dögcédula, kagyló, karom, gyöngysor, fakarikák és isten tudja még mi. Arcán és fején egyetlen szőrszál sem volt; úgy festett akár egy kugligolyó.
Egy marcona kugligolyó...

- Üdvözletem! - intettem neki, széles mosoly kíséretében.

- Hát maga meg ki a szar? - viszonozta kedvességemet színtiszta amerikai kiejtéssel.

2008. március 1.
Tully blogja