Francis W. Scott: Naplemente

Vivienne M. Talesmith kritikája

Forgatom a kezemben a könyvet, nézegetem, vizsgálgatom, erről az oldalról is, meg arról az oldalról is, próbálom megsaccolni, vajon hány oldal lehet, … de mindenek felett megpróbálom kitalálni, hogy vajon mit tartogat.

Minthogy tudom, hogy krimi, a vérvörös naplementét ábrázoló borító alapján fojtogató, izgalmas történetet remélek. Az író viszont „a klasszikus detektívregény könnyed hangvételű műfaját” emlegeti a hátsó borítón. Lássuk, kinek lesz igaza!

Belelapozok, és noha a kisbetűs, írógépre jellemző betűtípussal szedett fejezetcímek egyéni karaktert kölcsönöznek a könyvnek, némi csalódottságot érzek. Bár a másfélszeres sortáv kétségtelenül áttekinthetővé, s könnyen olvashatóvá teszi a szöveget, egyben azt is sugallja, hogy jóval kevesebb van ebben a könyvben, mint amennyit az oldalszámok jeleznek (142 oldal függelék nélkül), s ezt az érzést erősíti az egyes fejezetek rövidsége is. Félreértés ne essék, az ember nem a pénzét sajnálja, hanem a sztorit. Hogy bár a könyv (függelékkel együtt) 172 oldal, nem kap annyit a történetből, mint amennyit ránézésre a könyv vastagsága alapján feltételez.

A könyv köszönetnyilvánítással kezdődik, melynek némileg humoros eleme, amikor a szerző Edgar Allan Poe-nak köszönetet mond, amiért „1842-ben megírta A Morgue utcai kettős gyilkosságot, és ezzel megteremtette … a krimit.”.

Aztán kezdődik a történet, s vele a várva várt izgalmak: a szerző már a második (valójában 10.-ik) oldalon rabul ejti olvasóját „[k]özépkorú sofőrünk” ábrázolásával, s ez, akárcsak a száguldó terepjáró képe, azt sugallja, hogy nehéz lesz kitörni a történet magával ragadó sodrásából. S valóban, Francis W. Scott regénye azonban nem csak izgalmakban bővelkedik, de bravúros jellemábrázolásával is kiemelkedik. Magabiztos kézzel varázsolja elénk figuráit azok legjellemzőbb tulajdonságait felhasználva az éles tollvonásokhoz. Véleményem szerint mind közül Jack kapitány figurája a legsikerültebb, különösen a naplemente iránti szenvedélyével, de Wilson nyomozó úgyszintén rabul ejti az olvasót szófordulataival és gondolatmenetével.

A regény olvasása folyamán azonban különféle kérdések fogalmazódnak meg bennünk, melyek hol hiányosságokból, hol pontatlanságokból fakadnak. Például, bármennyire is viseltessék Wilson nyomozó atyai érzelmekkel „apuci kicsi harvardi báránykái” iránt, számomra kissé meglepő, amikor kiabálni kezd, mert az egyik szereplő, Ray Dawson, megkérdezi, hogy az ő és társai, Charlie Kentwood és Dan Eckles hibája-e, hogy egy másik szereplő, Lucy Ortega meghalt (illetőleg, hogy meggyilkolták). Továbbá felmerült bennem a kérdés, hogy vajon elég meggyőző-e, hogy a lányt érkezése után 4 nappal ölték meg tekintve az okokat? S, hogy vajon nem lett volna-e izgalmasabb a történet, ha a szerző a sablonosabb forgatókönyvet választja a gyilkosságot illetően? Nem lehetett-e volna akkor még többet kihozni az alapgondolatból, tekintve, hogy legfőbb kifogásom a regény ellen, a rövidsége. Végül nem kapunk választ, hogy Ray Dawson miért szenved kínzó álmatlanságban, míg társaira, úgy tűnik, semmilyen hatást nem gyakorol a fiatal régészlány meggyilkolása.

A regénnyel kapcsolatos hiányosságok különös formája, hogy Francis W. Scott csupán a lényeget írja le. Különösen az utolsó fejezet utolsó jelenete sikeredett végtelenül kurtára. Nyugodtan időzhetne még Ramón alakjánál, míg az olvasó megemészti a végkifejletet. De véleményem szerint nyugodtan kerekíthette volna tovább magát az egész történetet is néhány rövidebb epizóddal anélkül, hogy akárcsak egyetlen fölösleges betűt is leütött volna. Így azonban azt kell, hogy mondjam, szerencsésebb lett volna két kisregényt egy kötetbe foglalni, az olvasó nem érezné, hogy kevesebbet kapott, mint amennyit várt, noha ez (hangsúlyozom!) kizárólag a terjedelemre vonatkozik.

Tovább erősíti az olvasó hiányérzetét az is, hogy a regény terjedelméhez képest túl hosszú a függelék, (különösen másfélszeres sortávval szedve), bár mind az interjú, mind a Colt Pythonról szóló cikk nagyon érdekes.

Ami a pontatlanságokat illeti, egy ízben félreértés alakul ki, hogy Wilson 19 vagy 22 éve dolgozik magánnyomozóként, illetve van néhány különös, olykor nem létező szó, kifejezés a regényben. Ilyenek a szexgyilkosság, ami ilyen formában ráadásul helyesírási hibának is számít, a kéjgyilkosság helyett, a ne is essék szó, a ne is beszéljünk róla helyett, vagy az úgy táncol, ahogy ő tapsol, az úgy táncol, ahogy ő fütyül helyett.

A könyv végén az író előkészületben lévő második regényének, A Sivatag Szemének ajánlóját olvashatjuk, ami kifejezetten érdekfeszítőre sikeredett. Így aztán valamennyien izgatottan várjuk, hogy 2008 nyarán minden kiderüljön!

Végezetül, úgy tűnik tehát, hogy az írónak volt igaza. Bár a történet izgalmas, a fojtogató légkör elmarad. Helyette marad a perzselő napfény, s Scott finom humorral kompenzál.