TINTA-KLUB KÁVÉHÁZ

Virtuális csevegés a Tinta-Klub első tagjaival

A közelmúltban három taggal bővült a klub, ez köztudott. Ám úgy vélem, sokkal jobban megismerhető valaki a válaszaiból, a kötetlen beszélgetésből, mint egy szükségszerű önéletrajzból. A Tinta-Klub Kávéház rovat célja éppen az, hogy könnyed csevegés, vagy aktuális beszélgetés stílusában „hozza képbe” a beszélgető partnerről a Nagyérdeműt.

A „P.R. Sandman” elég hangzatos név. Klasszikus rémregényírót sejtet, aki skóciai kastélyában éjjelenként a lánc csörgésére vadászik. Miért volt erre az álnévre szükség? P.R.S.: – Ez elég nehéz kérdés, bár talán egyfelől valóban amolyan kísértetvadász-félének is érzem magam... Mint mindenkiben, bennem is két ember lakozik. Az én esetemben két író. Az egyik könnyeket csal a szemedbe, vagy mosolyt az arcodra. A másik sötét pincékbe kalauzol, idegen árnyékokat csal a hátad mögé, az addig ismerős sarkokba... És mert ez az énem sok szempontból idegen azoknak az olvasóknak, akik hozzászoktak idilli, báránylelkű, de mindenképpen hagyományosabbnak tekinthető írásaimhoz, gondoltam, nem árt, ha valahogy megkülönböztetem a „sötét oldalt”. És hogy miért épp Sandman? Ő a homokember. Aki álomport hint az emberek szemébe. Rémálomport...

Hogyan fér össze e keményebb műfaj a te szépírói előéleteddel? És miben látod e kettősség előnyét?

P.R.S.: - Egészen kicsi korom óta érdekel az írás, nem is pusztán érdekel, inkább elbűvöl. Elbűvöl a szavak ereje, ahogyan világokat teremthetünk mindössze egyetlen toll és pár üres papírlap segítségével. Úgy gondolom, hogy elég érzékeny ember vagyok, abban az értelemben, hogy sokkal hamarabb és sokkal mélyebben megérintenek dolgok, mint talán másokat. És ahogy ez már az író-féléknél lenni szokott, a látottakat ki kell írnom magamból, meg kell osztanom másokkal, mert túlcsordulnak, szétfeszítenek. És azt hiszem, ezek az érzések – látni, figyelni, keresni a szépet, újat, mást – ösztönösen életre hívták afféle „másik énemet”, egy titokzatosat, valahonnan mélyről, a tükrön túli világból... Hogy valódi előnye van-e, azt nem tudnám pontosan megfogalmazni. De talán nagyobb szabadságot kaptam így, mint azok, akik „csak” a klasszikus birodalmakat barangolhatják be. Én bejárhatom a Hold mindkét oldalát, ismeretlen mélységekig. Hatalmamban áll elkápráztatni, és ha úgy akarom, megrémítelek. Ez csodálatos érzés.

Vanda Freeborn neve sem ismeretlen a romantikusabb krimi- vagy thriller-olvasók táborában. Sokaknak W. Fable kisasszony neve jut eszébe rólad és műveidről. Elmondanád, mi késztetett arra, hogy – ismerve sportos és bizony, férfiakat is megszégyenítő múltadat – az írásra add a fejed?

V. F.: – Nem kellett „adnom” írásra a fejem, mert adtam vagy nem, az bizony jött. Olyan magától értetődően, mint ahogyan eső után kisüt a nap. Minden úgynevezett keményebb foglalkozású embernek van valami az életében, ami szöges ellentétje annak, amit csinál. Valami lágy, valami puha, valami nőies... Enyém az írás lett, talán, mert nem volt időm virágokat nevelgetni. A gőzt azonban le kell tudni engedni. Először csak tétova naplóírásnak neveztem azt, amit elkezdtem, aztán egyre határozottabb körvonalakat adott az emlék és az impulzus. Nyers naplóvázlatból kibontakozott egy sokkal részletesebb és vágytelibb írásbeli állapot. Ergo, már nem csak azt írtam meg, ami történt velem, hanem amit szerettem volna, hogy történjen. Ez volt az én igazi „fegyverem”, és egészen másképp bírtam innentől az iramot. Titkos volt és csak az enyém... Egészen addig, amíg egy közeli hozzátartozóm lelopta a gépemről lemezre, és továbbította egy kiadónak. Így kezdődött... Aztán már felvállaltam. Örülök neki.

Hogyan látod műfajod jövőjét? Min kellene változtatni, és hogyan lehetne az irodalom e szegmensének a „hóna alá nyúlni”, hogy talpra álljon?

V. F.: – Műfajom jövője? Szerintem nem a műfajnak, hanem a könyvnek van jövője. Ahogyan mi, írók is különbözőek vagyunk, úgy az olvasók, azaz a „betűfalók” tábora is elég széles skálán mozog. Mindig van egy réteg mindegyikünk életében, aki csakis minket akar. Minket, vagy csak engem. Tehát no comment.

Hadd mutassam be Mr. Francis W. Scott-ot. Ha ezt a nevet olvasom, mindjárt a „nomen est omen” mondás jut eszembe róla. Te sem igyekeztél véka alá rejteni írói hovatartozásodat, amikor beálltál a magad által csurgatott keresztvíz alá. A Sir Arthur Conan Doyle név foglalt ugyan, de úgy hiszem, nem helyezkedsz tőle túl messze.

FWS: – Nagyon jól látod, hiszen jómagam is azt a műfajt részesítem előnyben, melyben Sir Doyle is (nagyot) alkotott. Bár nem Sherlock Holmes-szal ismertem meg a bűnügyi irodalmat, azóta már volt szerencsém őt is alaposan megismerni és megkedvelni. Úgy tartom, a prózaírást legjobban olvasás közben lehet tanulni, és Sir Doyle is sok mindent tanított nekem. Írói álnevet nem céltudatosan választottam, hiszen egy rendkívül pozitív álmom hatására lettem Francis W. Scott, de kétségkívül „krimisen” hangzik ez a név.

Hogyan képzeled magad, mondjuk 20 év elmúltával? Mik a vágyaid, természetesen elsődlegesen az irodalom szemüvegén keresztül nézve?

FWS: – Talán túlságosan is az álomvilágomban élek, de én mindenképp úgy képzelem el magam, hogy a dolgozószobámban ülök, és fáradhatatlanul írom a soron következő regényemet. Rengeteg ötletem van, jelenleg nincs is időm kidolgozni mindet, és szinte hetente születnek új ötleteim. Azt hiszem, húsz év múlva is lesz még miről írnom. És hogy a vágyaknál maradjunk, szeretném, ha valóra válna az az álmom, melynek hatására Francis W. Scott lettem: eszerint egy bevásárlóközpont könyvesboltjában ülök, és a rajongóimnak dedikálom a legújabb regényemet…

A következő kérdés mindnyájatoknak szól. Mit vártok a Tinta-Klubtól, ettől a baráti körtől és egyben újszerű virtuális irodalmi plattformtól? Milyen lehetőségek nyílhatnak meg előttetek az összefogás erejétől?

P. R. S.: – Magyarországon nincs, vagy nem elegendő a hagyománya és kultúrája a misztikus műfajnak. Nagyszerű egy olyan társasághoz tartozni, amely ezt magas színvonalon műveli, és még magasabbra szeretne törni. És együtt biztosan több lehetőségünk van megismertetni magunkat az Olvasóval, igazi könyveket alkotni, ami külön-külön nem biztos, hogy megadatna. Az írók többsége nem a fióknak alkot. Nekünk az az élvezet, ha minél többen el is olvassák műveinket és célba érnek a sorok közé rejtett üzenetek. Így, együtt ez sikerülni fog. Én legalábbis máris úgy érzem, hogy szárnyaim nőttek. Köszönöm!

V. F.: – Először is közösséget várok. Az író elég magányos állatfajta – néhányunk kivételével –, aki valami mást is csinál a hétköznapi életében. Tapasztalatcsere, tanulás, tanítás, okítás és oktatás is talán, hiszen ki az, aki nem akar fejlődni? Egységben az erő, ez nem csak mintegy szlogen állja meg a helyét, de azt gondolom, hogy itt már elkezdődött a bizonyítás is. Remélem, a skála gyarapodik. Egyikünk ezt, a másikunk azt vállalhatja fel egy közösségben, és anélkül, hogy agyon kéne tömjéneznünk bárkit is, mégis haladunk külön-külön és együtt is.

FWS: – Mindenképp előnyös egy író számára, ha egy irodalmi közösségbe tartozik, nekem legalábbis ez nagyon sokat jelent. A Tinta-Klubtól leginkább inspirációt várok, hiszen ilyen nagyszerű írótársak mellett az ember állandóan fejlődni, javulni szeretne, eredményeket felmutatni és célokat elérni. Amit konkrétan várok, az a következő antológia, hiszen nekem már a „Pirkadatra várva” is felettébb elnyerte a tetszésemet, és a tudat, hogy egyszer jómagam is egy hasonló kiadványban publikálhatok, jóleső bizsergéssel tölt el.

Érezzétek jól magatokat a közös munkában, a Tinta-Klub berkeiben. Köszönöm a beszélgetést.

Az interjú ITT olvasható eredeti közegében.